Editke miatt rúgtak ki a kollégiumból, valamikor '79. január végén. A lapostetős ebédlőt egy nyaktag kötötte össze a kétemeletes kolesszal, az ebédlőre simán fel tudtam mászni a kézipálya labdafogójáról, aztán a nyaktag bádogpárkányán araszolva eljutottam valamelyik ablakig. Ott addig dörömböltem, amíg a seszták beengedtek. Rendszeresen itt jártam "haza", de egy ideje már figyeltek, különösen K., mikor éjszakaira osztották be. Fociedző volt, én meg basztam járni fociedzésre, inkább T. mester kézilabda csapatát választottam. T. nem volt alamuszi, mint K., a sportért élt, atlétákat edzett, sorra nyerték az ifjúsági versenyeket súlylökésben, gerely- és diszkoszvetésben, futószámokban. A kézicsapatunk lenyomott minden középiskolai csapatot a Tiszától keletre, egyedül a szolnoki olaj ificsapata volt jobb nálunk.
Szóval K. rámszállt, mert nem fociztam a sok botlábú között, meg szabadszilenciumos voltam, és nem tudott szívatni délutánonként. Nem tudtam, hogy figyeltet, megbuktam a legutolsó mászáskor. Megvárta, míg beérek, akkor gyújtott villanyt, kis sunyi. Kirúgatott, nem is kormoltam, mikor a bizottság kérdezte, mióta mászkálok a falon, elmondtam, hogy először elsős voltam, seszta, mikor kitaláltam. Kivágtak, nem esett jól, olyan ötven forint volt a kolesz menzástól, anyám adott havonta egy százast, osszam be. Nem kérhettem több pénzt, nem volt. Kerestem egy albérletet, fizettem háromszáz kemény forintot egy kétésfélszer négyméteres kecóért, volt benne két parasztágy, egy szekrény, olajkályha, lavór, vizeskanna, budi az udvarban. Éjszakánként a téeszben zsákoltam, meg a botkezűek műszaki rajzait csináltam, hogy legyen pénzem. Egy előnye volt a helynek, pont a sulival szemben volt, közelebb, mint a kolesz. És hát innentől kezdve nem volt gond a szerelem.
Editke akkor másodikos volt, igazi hamvas szépség, nagyon szerettem. Szőke hullámos haja volt, szinte szikrázott, ha sötétben beletúrtam. Moziba jártunk, aztán náluk álldogáltunk a kapu előtt, az apja mindig kinézett a spaletta mögül, megvan-e a jány, de hagytak álldogálni kinn az utcán, éjfélig beszélgettünk, csókolóztunk, tovább soha nem merészkedtünk.
Mikor saját albérletem lett, eljött a szabadság, a szabad szerelem ideje. Editke nem volt különösebben szégyenlős, örömmel vetkőzött, de hiába meztelenkedtünk, a simogatásnál, csókoknál többet nem engedett. Buja volt pedig, imádta, ha meztelenül láthat, azt is, ha végigcsókolom a testét, uramisten, milyen hajlékony volt, selymes bőre, haja fűrészporillata, remegő térde ma is előttem van. De amikor testének feszültem, mindig elmozdult az utolsó pillanatban, nem adta magát oda. Kézzel segített, hogy én is elernyedjek, ennél többet nem értem el nála. Tudta, hogy fizikailag fáj, amit tesz velem, de kimagyarázta. Szigorú katolikus családban élt, minden vasárnap templomba jártak, apja kerek perec kijelentette, kitagadja lányait, ha "kurválkodnak". Ismertem az apját, igazi kun keményparaszt, olyan szorítása volt a markának, mint a satu. Kijártam a téeszbe melózni suli után, hogy az albérlet árát összekaparjam, zsákoltunk, hatvanöt-hetven kilós zsákokat hordtunk teherautóra. Egyszer odajött Pistabá, fehér köpenyben volt, lekezeltünk. Fogott egy zsákot, virtusból a foga közé kapta, felemelte foggal. Tartotta, aztán letette. nem volt kétségem, ez az ember kettéharap, ha megtudja, mi mindent művelek a lányával.
A szerelem nem ismer határokat, valahogy szereztem Postinor tablettát, kétféle nyugatnémet óvszert, mindenáron szerettem volna ténylegesen meghódítani Editkét. Nem ő volt az első lány a történelmemben, minden nyáron koedukált építőtáborba jártam nyaralni, másodikos koromtól kéziztem, a koromnál érettebbnek látszottam. Az első lány akkor ment negyedikbe, mikor én harmadikba, és azon a nyáron volt még kettő az osztályából, valahogy adtak kézről-kézre. Szóval, a technikai oldalát már többször megtapasztaltam, ha nem is voltam szakértő. De Edittel nem mentem semmire, valami borzasztó megfelelési kényszer miatt nem engedett. Neki szűzen kell férjhez mennie, ez a gátlás tartotta vissza, pedig remegett, ha megérintettem.
Egyik nap Mezőtúron játszottunk, valami hat fával lenyomtuk a gépipari csapatát. Zuhany után vizes fejjel mentem a buszhoz, Editke anyja köszönt rám a parkolóban. Ismertem látásból, elegáns, finom hölgy volt, butikjai voltak szerteszét, még Pesten is. Félrehívott, azt mondja, szeretnék, ha elmennék vasárnap délben ebédre. Nagyon meglepődtem, addig soha nem invitált Editke hozzájuk, mintha szégyellt volna. Azt engedte, hogy hazakísérjem megannyi mozi és petting után, de a kapun én nem léphettem be. Bátortalanul rábólintottam, Editke anyja mosolygott, intett, elment. A busz párás ablaka mögül néztem utána, magassarkú cipőjében kopogott a vizes járdán, hosszú kabátja alól csak formás bokája látszott ki. A csapat egy emberként "húdemeg"-ezett, éretlen barmok. T. edző csak nézett, tudott mindent.
Editke családja a kisváros harmadik, vagy negyedik legszebb házában lakott. Jól ment nekik, amennyire a hetvenes évek végén mehetett. Pistabának volt egy ezerötös Ladája, de általában a szolgálati Nivával járt. A Niva akkoriban jelent meg, nagyon jó terepjáró volt. Pistabá, mint műbika, inszeminátor használta, sosem láttam lemosva a gépet. Editke anyja, Magdika kispolszkival járt, vagy néha láttam a sötétkék ezerötössel, hátul mindig lógtak valami ruhák. Az előszobájukat vörösfenyővel lambériázták, márvány volt a padló, jó meleg a padlófűtéstől. A falakon tapéta, az ebédlőben is, nem is papírból, hanem valamilyen szövetre emlékeztett. Nem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig rajta, érdes, de selymes anyag volt. Magdika rámmosolygott, angol, mondta, erre tud kezet mosni.
A fürdőszobában hatalmas, szív alakú kád volt, két mosdó, zuhanytálca. A tükör előtt mindenféle drága üvegekben illatszerek, a wécén vastag, bolyhos takaró. A falon fürdőköntösök, törölközőnek külön radiátor, virágok, mindenféle színes nyugati magazin, ücsörgés esetére. A kád peremén gyertyák, a falon érdekes lámpa, sok üvegszál lógott fürtben, derengőn világítva nappal is.
A lányok már az asztalnál ültek, Editke szemérmesen mutatott be, én határozottan fogtam kezet mindenkivel. Editke húga, Tündi sután nyújtott kezet, kis pökhendi tizennégy éves bige, Magdika visszaszorított, meleg keze volt. Pistabá vállonveregetett, ismerjük egymást, mondta. Leültünk, én Magdikától jobbra, Editkével szemben kaptam helyet.
Aki ételt, italt adott, mondta Pistabá, mi lesz az ebéd? A lányok hozták a levest, tyúkhúst tálon, csigatésztát, gríznokedlit, levesben főtt zöldségeket. Régi, címeres porcelánból tálaltak, alpakka evőeszközzel ettünk, az a húsleves, egek. Aranysárga foltok úsztak rajta, olvadtak egybe, a tészta mint apró ékszerforgács, hihetetlen ízek. Pistabá megkínált erőspaprikával, felezzünk egyet, mondta, saját bicskáját adta át, hogy apróra vágjam. Ettem. Igyekeztem a lányok finnyás tempójában, lassan enni, de nem tudtam. Tizennyolc éves és hatvankét kiló voltam, egy lovat megettem általában, a levesből is kétszer mertem még, mire a többiek befejezték. Pistabá, Magdika összemosolyogtak, Editke csak nézett, szerelmesen. Tündi, kis béka, forgatta a szemét, nagyon nem tetszettem neki.
Leves után rántotthúst ettünk, borjúból és malacból nyert szűzpecsenyét rántott Magdika, ez volt a család kedvence. Krumplipürét tálalt mellé, házi savanyúságot kis ügyes csészékben, vagy mikben. Elteltem a levessel, nagy levegőket vettem két szelet hús között, lelassultam, Editkét néztem, ahogy apró falatokat vág a húsból, diszkréten nyitja ki piros ajkait, istenem, eddig enni soha nem láttam, ez maga a paradicsom.
Pistabának dolgozószobája és abban szivardoboza volt, matt zöld üvegből kínált Napoleon konyakot, de nem dohányoztam, nem is ittam. Csak egy kortyot, mondta, bejöttek a lányok, aprósüteményt, kávét hoztak. Magdika metszett poharakat vett elő a bárszekrényből, sokáig himbáltam a konyakot, mielőtt koccintottunk volna. Üldögéltünk a bőr kanapén, Pistabá nézett szúrósan, érdeklődtem utánad, mondja. Tudom miért rúgtak ki a koleszból, láttalak dolgozni, igyekszel a suiban, azt mondják, sportolsz, értelmes gyerek vagy. Majdnem félrenyeltem a konyakot, le is tettem az üvegasztalra inkább.
Mit akarsz csinálni érettségi után, tanulsz, vagy melóba állsz? Néztem magam elé, ezen már meditáltam, de konkrét tervem nem volt. Ne nyaggassa Jóskát, mondta Magdika, még megijed magától. Tanulni fogok, gépészmérnök akarok lenni. Na, az már valami, dünnyögte Pistabá. Nem is tudom, miért bácsiztam, negyvenéves volt még, korán házasodtak Magdikával, akinek húszéves korára már két lánya született. Mai szemmel kimondottan fiatalok voltak, de nekem akkor időseknek tűntek, fontos, gazdag embereknek. Tulajdonképpen az érdekel jobban, mit akarsz a lányomtól, nézett a szemem közé az atya, tarkómon éreztem hideg-szürke pillantásának végét, ahogy átfúrta üres, riadt fejem, mint lézernyaláb.
Na, erre nincs jó válasz a szépirodalomban. Ugyan mit akarnék, szakközépiskolás létemre, azt se tudom, mit keresek itt, mit is akarnék, mit mondjak én erre. Az egész család engem nézett, türelmesen várva valamilyen épkézláb válaszra, valamilyen igére, néztek rám figyelmesen, és én kezdtem lassan levegőt venni. De mielőtt belekezdtem volna, Pistabá felállt, vállonveregetett, na fiam, én se tudtam erre mit mondani, mikor apósom megkérdezte. Mindenki mosolygott, Magdika kávéval kínált, Editke süteménnyel, kaptam mindenért, addig sem kell beszélnem.
Pistabá elmesélte, milyen szegények voltak, mikor összekerültek, hogy szöktette el Magdikát otthonról, hogyan kergették meg sógorai, mit mondott apósa, mikor megtalálta őket. Nagyokat hallgattam, a lányok végigmosolyogták a sztorikat, nem először hallották, gondolom. Késő este lett, mikor elköszöntem, Editke a kapunál negyedórán át búcsúzott, alig akart elengedni.
Szerelmi életünk persze nem változott, továbbra sem engedett többet a simogatásnál, azt hagyta, hogy megcsókoljam a féltve őrzött helyet, de ennél tovább nem jutottunk. Néha teljesen belevesztem édes-sós kincsébe, sosem fogom elfelejteni, hogyan feszült meg és ernyedt el a teste csókjaimtól. Nem viszonozta, csak kézzel ért férfiasságomhoz, nagyon ügyesen bánt vele, valamilyen veleszületett tehetséggel simogatott a csúcsra, közben a mellemre hajtotta a fejét, de ennél többet nem tett. Jó a szaga, suttogta, ezzel mindig felhevített újra, de mást nem akart.
Minden hétvégén náluk ebédeltem, ha nem volt meccsünk vidéken. Pistabának segítettem a műhelyben, hobbiasztalos volt, hintaszéket gyártott, galambdúcot ácsoltunk, vagy kerítéslécet faragott, segítettem fösteni. Ebédre szinte mindig tyúkhúsleves, aztán rántotthús volt, a lányok inkább az édességeket variálták. Magdika mindig mosolygott, Tündi mindig bigyesztett, ha közelükbe kerültem, Editke csak nézett szerelmesen, majd elolvadott sokszor. Egy disznóvágáson hozta szóba Pistabá, hogy látja, szeretem a lányát, nem bánná, ha kitartanánk egymás mellett. Nekem nemsokára érettségi, felvételi lesz, Editke majd jövőre érettségizik, ne siessünk, de döntsük el, mit akarunk. Ők ugye Magdikával húsz éve élnek együtt, első és utolsó szerelmük ők egymásnak, így van ez jól.
Ezekkel az instrukciókkal érettségiztem le, megkaptam a felvételi behívót, előtte egy hét előkészítővel. Addigra Pistabá és Magdika megkereste a szüleimet, annál is inkább, mert előtte a tavaszi szünetben én is bemutattam otthon Editkét. Nem tudom, miben egyeztek meg az "öregek", egyik hétvégén Magdika állt elő azzal, hogy ha már úgyis Pesten leszek egy hétig, vegyük meg az eljegyzésre a gyűrűket. Szabadkoztam, nekem, sőt szüleimnek nem volt erre pénzünk, anyámék azt sem tudták, hogy engem kicsaptak a kollégiumból, és magamra keresek. Pistabá ezzel nem törődött, fiam, sokan vagyunk a családban, megadjuk a módját, ne legyen erre gondod.
Június eleje volt, még készültünk a szakmai gyakorlati érettségire, mikor mennem kellett előkészítőre. Editkétől érzelmes búcsút vettem, aztán olyan jót aludtam a vonaton, hogy a kalauz ébresztett a Nyugatiban. Metróztam az Őrs Vezér térig, valahol mellém ült Koltai Róbert, nézte az öltönyt rajtam, meg a katonai hátizsákom, én is néztem, láttam egyszer a Popfesztiválban, de nem szóltunk, leszállt a Pillangó utcánál. Gödöllő felé utazván, már a Héven kiszúrtak az egyetemisták, látták, hogy gólyajelölt vagyok. Egyik kérdezte, mi leszel, gépész, vagy gazdász? Gépész. Szerencséd van, maradhatsz a kocsiban, borral kínáltak.
Az egyetemi koleszban egy másodéves hallgatóval és két gólyával voltunk egy szobában, az egyik mindig dorombon játszott, de csak egy dallamot, inkább lementem a kézipályára, beálltam a futóedzésre. Dobáltunk kapura, volt ismerős, unokatestvérem is idejárt, bár ő gazdász volt, máshol nem szívesen mutatkozott velem.
Eltelt az egy hét, megvolt a szóbeli felvételi. Magdika vasárnap kijött értem Gödöllőre, az ezerötös ladával. Akar vezetni, Jóska? Hát persze, finom orosz autó, jó illat volt benne, hátul a szokásos ruhák, a környéken is volt Magdikának készítője, vitte az árut egyik üzletébe. Soha nem mertem megkérdezni, hány butikja van, valahogy évente cserélték a Ladát, csakis sötétkéket vettek, újat mindig, négylámpásat, plusz a ködlámpák. Végigcsacsogta az utat, egy Rákóczi úti üzletnél álltunk meg, a Hauer cukrászdával szemben, a járdán. Felhalámoltam a rengeteg ruhát, és egy belső udvarba vittem, Magdika előttem vonult, kulcs-csomót rázva. Míg a vállfás ruhákat pakoltam, Magdika átöltözött, amolyan spagettivállú, igen rövid, barackszín nyári ruhát vett föl, combközépig ért neki, cserében kiemelte szép dekoltázsát. Mosolygott és mosolygott, mehetünk, mondta, elnavigált a Feneketlen tó melletti Sportszállóhoz. Itt fogunk aludni, holnap megvesszük a gyűrűket, mondta, és egyszercsak a recepciónál álltunk. Ismerték, mindig itt szállt meg, ha Budapesten volt dolga. Tőlem igazolvány sem kértek, kaptam egy focilabdát formázó fagolyón függő kulcsot, 202. szoba, a lift balra. Magdika szobája mellettem volt, egy duplaajtó válaszott el, az erkély közös.
Pihenjen le Jóska, nemsokára lemegyünk vacsorázni, vegyen öltönyt. Öltönyöm csak a felvételin kellett, kicsit meggyűrődött a zsákban, kivasaltatta a szobalánnyal, valami húsz kemény forintért. Zuhanyoztam, szárítkóztam, hallottam Magdikát a szomszéd helyiségben dúdolni. Átkopogott, ragyogó mosollyal beletúrt a hajamba, mehetünk, kérdezte. Megint másik ruha volt rajta, még szebb, még rövidebb, még mélyebb kivágással. Istenem, ha Editke is így néz ki majd húsz év múlva, én leszek a legnagyobb király a világon, gondoltam, míg ringó csípőjét néztem magam előtt a lépcsőn.
Két idegen, drága öltönyös férfi várt Magdikára a portán, együtt ültünk le vacsorázni, mindent ők fizettek. Ahogy kivettem a beszélgetésből, szerbek voltak, nagyon hasonlított a nyelvük az oroszra, csak valahogy keményebben szóltak. Németül is beszéltek, Magdika néha hangosan kacagott valamin, kacérkodott velük, hagyta, hogy simogassák a karját, aztán fizessék a pezsgőt, rendelt a szobájába egy üveg Cinzanót is. A szerbek alig engedték el, laposan néztek rám.
Vacsora után, fönn a szobában elmagyarázta, hogy tőlük veszi a kvarcórát, farmereket, rumpuncsot, tripliszeket, meg ilyesmit. Álltunk az erkélyen, néztünk le a Feneketlen tóra, egészen nekidőlt a vállamnak. Aztán lerúgta a cipőjét, keresett a világvevő rádión valami lassú jazzt, visszajött, kézen fogott, táncoljunk, súgta, szorosan hozzámbújt, beleszagolt az ingembe. Alig mertem levegőt venni, hasamhoz nyomta a mellét. Lábujjhegyen táncolt, mégis picike volt, kisebb, mint Editke, de nagyon sportos, arányos, asszonyos. Még ruhán, ingen át is éreztem, ahogy mellbimbója megmerevedik, amint én is lassan, pedig igyekeztem visszatartani a vágyat, nem sikerült. Kezem izzadt, zavarban voltam, Magdika nem, érezte merevségem, nekemnyomta kemény, formás hasát, válláról lecsúszott a ruha pántja. Felnézett rám, mosolygott, igyunk, mondta. Ahogy szétváltunk, azonnal leültem, elrejteni ágaskodó természetem. Magdika jeget tett pohárba, Cinzánót öntött rá, a zene ütemére ringva hozta oda. Mellémtérdelt, a térdemre támaszkodott, ittunk, közben végig a szemembe nézett, és mosolygott. Aztán lenézett, szemét a térdemről lassan emelte följebb, elidőzött a sliccemnél, éreztem, ahogy meleg barna sugarakkal méregeti a zippzárt, míg felpillantott és szeme is mosolygott, hipnotizált. Felnyúlt, egy mozdulattal leoldotta a nyakkendőm, kigombolta az ingem, végigsimított nyakamon, csupasz mellemen, hasamon.
Fölállt, félkézzel fogta a poharát, másikkal belekapaszkodott a derékszíjamba, elvonszolt az ágyig. A poharat nem tette le, de letolta rólam a nadrágot, ott maradt bokámra csúszva, én álltam meredtem, kikandikálva alsógatyámból. Levette azt is, közben kiitta a poharat, a maradék jeget a szájába vette. Nyakamba bújt, hol a jéggel, hol hideg nyelvével simogatva ért titkos büszkeségemhez. Letette a poharat, két kézre fogott, a végét megcsókolta, aztán lassan elnyelt, orra hozzáért hasamhoz, belemarkolt a combjaimba. Ilyet én addig csak képeken láttam, fotószakkörön másoltunk hasonló jelenetet, nagyokat sóhajtozva aztán setét éjszakákon. Nyelvét kőkeményre duzzadt herémnek feszítve, valahol a torka mélyéről dorombolt, rezegtetetett.
A jég a forró szájban, micsoda élmény, csak most ne, csak most ne, hajtogattam magamban, de nem tudtam, mire gondoltam, mit ne. Magdika felállt, hanyattdöntött, lehúzta cipőm, a nadrágom, és újra rámhajolt, először végigcsókolt, aztán újra elnyelt, már jég nélkül. A gerincem megfeszült, olyan érzés fogott el, mint a nagyobb lányoknál, mikor sikerült végre beléjük hatolnom, vagy mint mikor Editke gyors pillangó módjára használta kezeit. De ez sokkal jobb érzés volt, most egy istennő csókolta, néha kicsiket harapott, nyelvével simogatott. Nem tudom, mennyi ideig tartott, amikor éreztem, hogy közeledik a vég, és majd szétrobbanok, elhúzódtam tőle. Meglepődött, komoran nézett rám, aztán látta, hogy csak megijedtem a jótól. Várj, segíts levenni a ruhám. Lehúztam hátán a zipzárt, hátához simultam, megemeltem asszonyos melleit, kemény fenekét hozzámfeszítette. Az ágyban fölém került, befogadott, én csak néztem mosolygó arcát, pár tincse homlokához tapadt, haja együtt körözött melleivel, felnyúltam, kezembe zártam súlyos, forró asszonyiságát. Várj, suttogta rekedten, elemelkedett rólam, belekapaszkodott az ágy végébe és arcomra ült. Finoman csókoltam, nyelvemmel szétfeszítve, lassan körözve benn, ahogy egyre mélyebbre ült, már erővel, súllyal szorított le, csak mozogott és mozgott, semmit nem hallottam, combjai között tartotta a fejem, egyszer végre remegni kezdett, elernyedt, hanyattdőlt. Utánakaptam, csókoltam izzadt melleit, végre megemelte a csípőjét, befogadott újra, belerobbantam.
Aztán a derekamra törölközőt tekertem, fojtogatott a szoba, ki kellett mennem az erkélyre, zsongó fejjel dőltem a korlátnak, és néztem az ágyon fekvő Magdikát, féloldalán feküdt, felhúzta egyik combját, karjaival átkarolta a párnát. Álmában is mosolygott, haja kócosan hullt a szemébe, könnyű takarót terítettem rá, zavart a meztelensége. Leoltottam a lámpát, kikapcsoltam a rádiót, erre ébredt fel. Igyunk, mondta, teletöltöttem a poharakat, koccintottunk. Mitől félsz, kérdezte, simogatta az arcom. Nem félek, mondtam. Erre kezébe vett ismét, abban a pillanatban megkeményedtem, rámhajolt, és ismét csókolgatni kezdett. Nagyon finom, suttogta teleszájjal, nem engedett magához érni, csókolt egyre hevesebben, néha kivette és szemlélte, máskor teljesen elnyelte, amíg nem tudtam tovább ellenállni. Érezte, mikor érem el a csúcspontot, nyelvével simogatott éppen, kezével a fenekembe markolt, amikor lüktetve olvadtam bele forró szájába. Minden egyes lövellésnél hevesen szívott, mmmmmmmmm, dünnyögte kéjjel. Az utolsó cseppeket nem nyelte le, a nyelvére vette, hogy lássam, csintalanul szinte ívett húzott ajkai és köztem.
Nagyon lassan ernyedtem el, a mellemre feküdt, éppen úgy, mint Editke szokott, éreztem, hogyan pislog a pilláival éppen. Nem kell félned tőlem, suttogta, nem akarlak elcsábítani. Hát, jókor mondod, gondoltam, keze punnyadtságomon, ujjaival beletúrt a szőrzetembe, ajkán még az utolsó cseppek belőlem, de nem akar elcsábítani, szépen vagyunk. Aztán nem is gondoltam semmire, haját simogatva aludtunk el.
Arra ébredtem, hogy besüt a nap, Magdika énekel a zuhanyzóban. Köntöst terített magára, de nem fűzte össze, haját becsavarta törölközőbe, úgy jött vissza a szobába. Szemem az ágyékára tévedt, elegáns szőke pihékre, melleire, amint rakoncátlanul merednek át bimbói a frottír anyagon. Ez igen, mondta, így kell nézni egy férfinek, lehűzta rólam a takarót. Szégyenlósen kaptam magam elé a párnát, de nem tudtam, mit szégyellek jobban, hogy merevedek, vagy hogy anyósomra éppen. Nem hagyott aggódni, bekapott ismét, úgy fordult rám, hogy meg tudjam csókolni finom orchidea szirmait. Visszatartottam magam, nem akarta újra a szájában megsemmisülni, valahogy tiszteletből, vagy nem tudom miért. Szerencsére hamarabb ért a csúcsra, mint én, kenjél be testápolóval, mondta. Mézes testápolója volt, olvadt a kezemen, ahogy belesimogattam a karjába, hasába, combjaiba. Aztán hasra fordult, bekentem a hátát, de kezemet a fenekéhez vezette, a hajlatba. Ide sokat, bőven tegyél, mondta, vezette az ujjaimat, lassan, izgalmasan dugta be először a mutató, aztán a középső ujjam is. Dugjad belém, súgta fölemelve a csípőjét, széttárva farát előttem. Lassan nekifeszítettem magam, láttam, ahogy elnyel, nagyot sikoltva, aztán csak vonaglott, kezemet ágyékára téve dörzsölte magát, amíg szét nem robbantam megint.
Együtt tusoltunk le újra, lassan összekapaszkodva mozogtunk a forró víz alatt, nyelvével a fülembe bújt, huncut mosollyal lenyúlt néha, de én csak kábán áztattam magam, ernyedt aggyal mosolyogtam vissza. Kicsit fájt, de jó volt, súgta, mossunk fogat. Reggelinél is végig mosolygott, azzal a kedves, huncut mosollyal, mint akinek minden mindegy, de azért mégsem. Fizetett a portán, aztán valahogy eljutottunk a Váci utcába. Magdikának kedvenc ékszerboltja volt, vártak ott minket, előkészítettek rengeteg női, és pár férfigyűrűt. Választott helyettem, én csak néztem, a hátát, a vállát, a lábát, a bokáját úgy kívántam megint, ahogy csak egy kiéhezett kamasz tud vágyakozni egy filmsztárra akit csak plakáton láthat.
Magdika fizetett, Editkének egy karikagyűrűt vett, mellé gyémántos beralású kisérőgyűrűt, nekem egy széles óarany karikagyűrűt, Editke gyűrűjéhez hasonló metszésűt. Nem kérünk bele vésetet, mondta, szarvasbőrbe csomagolták, vittük. Illetve Magdika vitte, márkás retiküljében, én vezettem hazáig. Egész úton nem vette le rólam a kezét, simogatta a hajam, a mellem, kigombolta az ingem, a hasamon hagyta a kezét, de más nem történt. Hazáig vitt, anyámékhoz, szombaton ebéd nálunk, mondta, és hazament fatornyos városukba. Nem találtam a helyem, ezerféle gondolat zavargott bennem, legjobban attól féltem, ha Editke, és Pistabá elé kell állnom, zavarba jövök, elszólom, elárulom magam.
Szombaton reggel motoroztam át az albérletbe, a külső ajtó mögött egy levél várt, nem postán jött, bedobták a résen. Editke írt, hogy ne haragudjak, de mikor elmentem az egyetemi előkészítőre, elment egy buliba a barátnőivel, ahol táncolt a régi barátjával, K. Lacival. Ismertem a srácot, gimnazista volt, az apja csoportvezető volt az afitban, a gyerek amolyan egyszem létére megkapott mindent, amit akart. Editke megírta, hogy Laci hazakísérte, aztán másnap megint találkoztak, és Laciéknál sokat ittak, de nem rúgtak be, és Laci annyira kedves volt vele, hogy odaadta magát, és szeret engem, de ő csak annak lesz a felesége, aki elvette a szüzességét, és Laci jár templomba is, engem soha nem tudott elcsalni, és tisztességes lány lévén nem akar becsapni, de Lacit választotta.
Elmentem azért hozzájuk, gondoltam a szülők előtt segítek neki bejelenteni a dolgot. A kapubejárón K. Laci Skodája állt, Pistabá jött ki hozzám. Fiam, a lányom mást választott. Ne haragudj rá ezért, fiatal még, csapong ide-oda. Szerettem volna, ha vejem leszel, de így alakult. Úgyis elmény évekre más városba, a lányom Szegedre megy főiskolára, legalább nem csalódtok egymásban.
Meg tudtam állni, hogy ne nézzek a szemébe, Magdika az előszoba ajtóban állva hallgatta végig a szózatot. Intett, én lekezeltem Pistabával, elköszöntem.
Két hónap múlva már a Kőolajnál dolgoztam, sportösztöndíjjal, tanulmányi kedvezményekkel. Magdikát azóta sem tudom elfelejteni, hogy szorított magában, a nevem fuldokolva.
