Szilvia egy alföldi juhász egyetlen lánya volt, öccse, bátyja apjuknak segített, tanyákat béreltek, csak birkával foglalkoztak. Érdekes család volt, Szilvi anyja Szeged legismertebb pálinkafőző családjáből származott, a csuda tudja, hogyan került össze egy sándorfalvi juhásszal, de jól megvoltak. A juhász aztán egyre több gyerekkel, és egyre nagyobb vagyonnal lepte meg az asszonyt, mikor én a család mellé csöppentem, már minden gyereknek saját autója volt.
Szilviával először a Marx téren találkoztam, a farmerpiac mellett parkoltam, a Csillag oldalában. Egy haverral beszélgettünk, milyen durvák lettek a szerbek, átvették a piacon a hatalmat, ha valakinek kinézték a helyét, csúnyán alámentek árral, így már nem volt érdemes velük versenyezni. Itt tartottunk a beszélgetésben, Szilvia ekkor tolatott neki Polskijával a kocsimnak, először. Kiszállt, megnézte, mit csinált, beült az autójába, csikorgatta kicsit a váltót, aztán ügyesen nekitolatott mégegyszer. Ez már nagyobbat csattant, de nagy kárt azért nem csinált a Ladában.
Odasétáltunk, drámai módon nézegettem a lökhárítómat, a kis Polskié csúnyán nézett ki. Szilvi arca sírásra állt, ideges volt nagyon, szegény. Mondtam, semmi baj, töltsünk ki betétlapot, aztán haladjunk. Nem voltak nála a papírok, se jogsi, se semmi, pedig érdekelt volna, mégiscsak cégautót vezettem, el is mondtam a lánynak. A haver azt mondta, ismeri látásból a kislányt, így aztán nem variáltunk, mentünk dolgunkra, persze előtte kiálltam a parkolóból a Polskival.
Vagy két nap múlva arra mentem be reggel, hogy jelentkeznem kell a szállításvezetőnél, de izibe. Epebajos, ronda természetű, láncdohányos ürge volt a szállításvezető, nem bírta a fejem, minden szarba belekötött a menetlevélen, meg a benzinelszámolásnál, félórákig nyálazta a kiküldetési papírokat, mielőtt igazolt volna valamit. Most szinte diadalt láttam sugárzódni savanyú arcáról, harciasan mutatta a jegyzőkönyvet. A rendőrségtől utasították a céget, hogy nevezze meg a sofőrt, aki balesetet okozott. Nem volt rendszám, csak időpont, meg helyszín, abból jöttem rá, hogy a Marx téri dologról lehet szó.
Négy Lada volt a cégnél, a többi Volga, meg Uaz, Gaz, elsőre engem szúrt ki a drága ember, nem nézte ki belőlem, hogy tudok parkolni, a nyavalyás. Aztán ahogy olvasom tovább a papírokat, valami durvább dolog bontakozott ki, szó nem volt itt parkolásról, a jegyzőkönyvben az állt, én rohantam bele a Polskiba. Hát, faszt, ennek fele se tréfa, azonnal gépbe diktáltam egy nyilatkozatot, leírattam, hogyan történt a baleset, kik látták, és így tovább. Első indulatomból megkerestem a piacos haverom, mondom, mi a helyzet. Á, nem létezik, ezek rendes emberek, megmondta, hol találom a családot, elindultam a faluba.
Alig háromszor akkora volt a házuk, mint a tanácsháza, először azt hittem, valami téeszközpont, tuják mindenütt, áztatott, nyírott gyep az utcán, kőoroszlánok a kapuban, kovácsoltvas kerítés, automata kapu, ez akkoriban igen ritka volt. A kapunál hiába nyomtam a falban lévő gombokat, senki nem jött ki a házból, pedig égtek a lámpák. Nyomtam kinn a kocsiban pár dudát, aztán hazakullogtam, evett az ideg, ha meglátom a csajt, kettéharapom.
Másnap reggel a főnököm várt az irodámban, beszélnünk kell, tudom, mi a helyzet, mondja. Szilvia otthon leparkolt az udvaron, az apja meg kicsit nekiment, olyan hatvannal, nem vette észre a kocsit. Aha, értem, és nekem kéne elvinnem a balhét?
Hát, nézd, a cégnek ez az ember szállítja minden egyes bulira a pálinkát, birkát, együtt vadászik a nagyfőnökkel, maga a vezér kéri, hogy segítsünk.
Ja, mondom, fasza, de mi lesz a rendőrökkel, nem fenyítenek rám a karambol miatt? Dehogyis, csak írd alá a jegyzőkönyvet, nem történt személyi sérülés, majd azt kell nyilatkozni, hogy nem látszott először, mekkora a kár, azért nem kértetek helyszínelést, a biztosító meg fizet, mindenki jól jár.
Nézd főnök, ez nekem nem tetszik, amúgy is már lepapíroztam a dolgot a szállításnál. Tűnődik a főnök, igazad van, a Ladán sem látszik semmi plezúr. Majd azt mondjuk, hogy egy teherautónk volt.
Nem foglalkoztam a dologgal tovább, egy buliban találkoztam Szilviával ismét. Nagyon jól nézett ki, magassarkú cipő, szűk fehér térdnadrág, köldök felett csomóra kötött fehér ing, kilátszó csipkés melltartó, csinos arc, fekete haj, pont az esetem. Barátnőivel volt, mi pedig a kézicsapattal, meg az aktuális lányokkal. Azonnal rámoccantam Szilviára, nem érdekelt, hogy a barátját várta, leültünk a terszon egy szóra. Kérés nélkül mondta el, hogy nem az apja rongyolt a kisautónak, hanem ő maga, mikor vezetni akarta az automata váltós Mercedest, szóval, peches napja volt akkor. Kár, hogy nem láttam, mondtam, ezen összemosolyogtunk, tudta magáról, hogy nem túl jó sofőr. A papa fizette egy darabig a tanfolyamot, meg a vizsgadíjakat, aztán megunta, és megvették a jogsit.
Elvoltunk, nem is ültem vissza a többiekhez, táncoltunk, nagyon tetszett a lány, helyes volt, aranyosan mosolygott. Haza akartam kísérni, de várták a testvérei. Legközelebb a Szeged Bárban futottunk össze, hihetetlen csinos volt. Nagy Bandó akkoriban nem szövegelt még, hanem rajzolt a kis színpadon, utána jött a revü, tánckar, aztán tudtunk táncolni, lassúztunk sokat, érzékien mozgott a csípője, egészen hozzám simult. Mikor visszakísértem az asztalukhoz, odajött Vili pincér, azt mondja, vár rám valaki kinn a parkolóban. A ruhatárig se jutottam el, a lengőajtón kilépve leütöttek valamivel.
A kórházban tértem magamhoz, kurvára fájt a fejem, azt se tudtam, hol vagyok, hányingerem volt, émelyegtem a szagtól, meg a szédüléstől. A fejemen turbánszerű kötést tapogattam ki, aztán csak aludtam, ha éjjel nem ébresztett fel valami holdkóros beteg. Akkor voltam először kórházban, nagyon furcsa volt, nem engedtek felkelni, jött a nővér, megpisáltatott, soha nem vette még kézbe ilyen ernyedten, ilyen jó nő. Mindennap kétszer rámnézett egy doktornő is, szerettem, ha foglalkozik velem, dús mellei voltak, és nem hordott melltartót. Végül kivették a varratokat fejemből, hazaküldtek.
Otthon első este felkeresett Szilvia, a kórházba nem jött be, nem is nagyon volt látogatóm, csak a csapatból látogattak páran. Hozott mindenféle süteményeket, nem árulta el, honnan tudja a címem. Annyira nem is forszíroztam, örültem neki, csinos volt, jó illatú. Úgy tettem, mint aki nagyon szenved, odaült az ágyamra, fölémhajolt, úgy simogatta a homlokom. Felültem, megsimogattam a haját, megcsókoltam, finom, dús ajkai voltak, sárgadinnye ízű csókot adott. Hosszan csókolóztunk, szeretett bújni nagyon. De akkor más nem történt, korán hazaindult.
Két nap múlva jött megint, délelőtt, éppen az erkélyen bámészkodtam, már sörtézett a lenyírt hajam helye, fájt a seb, a fene egye meg. Szilvia alföldi papucsot, farmersortot viselt, egy mozdulattal bújt ki ezekből az első, bemelegítő csókok után, a farmeringéből már én hámoztam ki. Jó volt vele, sokkal jobb, mint addig bárkivel, ravasz, igényes szerető volt, kicsit konzervatív, de nagyon odaadó. Utána mindig a fürdőkádba hívott, olyan forró vizet engedett, hogy alig bírtam beleülni, úgy áztattuk magunkat gyertyafénynél. Aztán összebújva aludtunk el, lábát átvetette a derekamon, belebújt a nyakamba, nem mertem mozdulni, szerettem, ahogy odaszuszog a mellemre.
Két hétig voltam táppénzen, ezalatt minden nap eljött, és általában estig maradt. Nem tudta, ki ütött le, hiába faggattam, szerinte nem a volt barátja tette. Nekem annyira nem volt ez mindegy, de hiába érdeklődtem a szállodában, senki nem tudott semmit, Vili pincér is azt mondta, soha nem látta előtte, se utána, aki kihívott engem a parkolóba. Évekkel később tudtam meg, hogy mégiscsak a dobott srác tette, de ez másik történet.
Nagyon megszerettem a lányt, jó volt mellette lenni, bár éjszakára sosem maradt, tudtam, hogy szeretnék vele élni. Mikor szóba hoztam, nem örült, neki otthon a helye, apja sok mindent megenged, de nem tűrné el, ha elköltözne. Arra gondoltam, bevágódok valahogy az apjáéknál, ment ez már nekem máshol is, egyszerűen megadom a kellő tiszteletet, kicsit udvarolok az anyósjelöltnek, és sínen vagyok.
Hát, Szilviéknél ez nem működött. Egyszer jutottam el hozzájuk, az apja egy árva szót nem szólt hozzám, a testvérei sem, még a kutyájuk is megkapta a kezem, mikor bratyizni akartam vele, egyedül az anyja volt kicsit kedves. Nem nagyon erőltettem hát a dolgot, megittam egy kávét, elköszöntem. Szilvia kikísért a kapuig, adott egy puszit. Már ültem volna a kocsiba, mikor utánam jött az apja, úgy nézett a szemem közé, mint aki mindjárt leüt. Te verekedtél a lányomért? Néztem nagyot, leütöttek, mondtam, nem tudtam, mit akar. Néz az ember, mutasd a fejed. Vizsgálja a sebet, ez valami vascső volt, hát milyen világ ez, agyon is verhettek volna.
Visszahívott a házba, kérdezgetett, lekáderezett szinte. Na, eddig csak azt tudtam, hogy nem akartál segíteni a kocsiügyben, de ha vigyázol a lányomra, én nem bánom, udvarolhatol neki. Biztosan nem mondott el Szilvia minden részletet, én azt hittem, letárgyalja, hogy elengedjék hozzám, de nem mertem forszírozni, örültem, hogy nem ettek meg élve.
Egészen a bevonulásig jártunk együtt, sokat voltunk nálam, de nem költözött hozzám. Mikor bevonultam, egy darabig leveleztünk, azt ígérte, hogy eljön majd az eskümre, de sosem ért oda, később a levelekre sem válaszolt. A kézicsapatból jöttek el a haverok, mesélték, hogy Szilvia újra összejött a régi sráccal, gyűrűs menyasszony lett. Hát, akkor jó neki, tettem úgy a fejem, mintha nem érdekelne. Pedig sokszor eszembe jutott, milyen puhán fészkelte magát oda hozzám, és szuszogott a nyakamba.
